English version (magyar lejjebb talalhato)
I have to admit this one came out of nowhere.
I mean yes, I have been riding a little but I spend a lot of time on the road bike. My mountain bike isn't used as much due to the rainy weather we have had here in New Plymouth. Yes, when it comes down to cycling I prefer to stay dry and, most importantly, safe. Thus winning a mountain bike race that is known to be very competitive put me over the moon!
Luckily though, Anna and I pre-rode the course a week before. Now, this wasn't your normal pre-ride. We stopped a lot and spent a lot of time just looking around. It took us over 5 hours or more like 6 to complete the 42km.
Because Anna worked the night before the race we didn't leave until the morning of the race. My plan was to leave by 4am but we didn't wake up until 4:20. I think we managed to drive off by 4:50-ish. I knew it was gonna cut it close. It was a 3.5 hour drive and we had to stop for gas, too.
We made it to the start area 30 minutes to spare. I was already late from registration so I may have set a world record setting up my bike and changing into my bib and jersey. Naturally, there was no time for warm-up for me. I unashamedly walked across the entire field to place myself in the 3rd row at the start. The race started out faster than I thought it would. Everyone was bolting down the asphalt road, a 4km segment, before the hard right turn onto the gravel road. By then I was in the lead pack. I felt rather uncomfortable riding alongside others so I took the first chance to take the lead on a short uphill. I felt great and I was already playing with the thought of winning the race. We were only 8k into the 48k ride. I kept my position while riding over some hilly terrain but I lost two places during the first long(er) downhill section. I wasn't really concerned about falling back because I managed to stay on my bike through what was a rather technical descent with some sketchy ruts, wash-outs and drops. There was a point I swear I knew I would fly over my handlebar but miraculously I was able to keep rubber side down. After that DH I knew I was in the clear (of technical sections). It took me a while to pass for second and another few km's to spot and eventually reel in the leader. It happened on a long ascent and though we were already 33k into the ride I was still feeling strong. Having biked the course a week before I knew I had to dismount after every stream crossing and run with the bike on the very steep hills. The course was pretty good for the most part except some puddles and a few muddy, slippery sections. Once leading again my only goal was to establish a decent buffer on the chasers in preparation for the last long and fast downhill. To my relief no one got close enough to me and I started the last uphill to the finish line out of sight. The last few km's took more out of me than the previous 42km so I was extremely happy to finally cross the finish line.
First place it is! My winning time is comparable to the previous year's. I think I could have gone a minute or two faster had someone rode with me on the uphills.
I have to admit Total Sports put on an excellent event. There were 4 other trail run races on the day, such as a 6k, 11k, 24k and a full marathon. I know first-hand how much effort goes into organizing a race so kudos to them pulling this one off. The course was marshaled properly with safety people along the entire course. I heard they did have to air-evac a few bikers who couldn't, miraculously, stay on their bikes. I can only hope that they are all OK by now.
It was a great event and I would love to do it again in 2016.
I have to say thank you to Epic Sports in Bismarck, ND. Although this race was in New Zealand, their continuous help while living in North Dakota has helped me a bunch. I don't think I would own an amazing Specialized Epic S-Works World Cup mountain bike if it wasn't for this awesome bike and outdoor shop. Ever since my accident in 2013 I have been conscious about my helmet. My Rudy Project Sterling helmet does the job and keeps me safe while out riding on and off the road.
MAGYAR változat
Be kell, hogy valljam, hogy ez az eredmény még engem is meglepett. Persze, nem mondom azt, hogy nem akarok minden versenyen jól szerepelni, de a körülményeket tekintva egy szerényebb ötbe kerüléssel is megelégedtem volna.
A verseny központ az északi sziget közepén volt, a hatalmas Mount Ruapehu es Mount Ngauruhoe hegyek lábánál. Ez egy röpke négy órás autóút New Plymouth-ből, ahol jelenleg lakunk. Mivel Annának dolgoznia kellett 11-ig az előző estén egy kora hajnali indulást terveztünk. Ebből persze egy órás késés lett és voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, hogy oda sem fogunk érni a rajthoz időben. Szerencsénkre semmi nem történt az út során, így 3o percel a rajt előtt parkolhattunk le. Gyorsan összetettem a bringát, átöltöztem, beneveztem és megmutattam a szervezőknek a csomagomat, amit kötelezően vinni kellett magunkkal a verseny során. Itt, Új Zélandon ugyanis nem csak a versenytársak az ellenfeleid, hanem a pillanatok alatt változó időjárás is. Így a legtöbb hosszú versenyen (értsd: 2+ óra) kötelezővé teszik, hogy a hátizsákban a következő dolgok meglegyenek: termó felső, alsó, esőkabát, 1.5l víz, kaja, elsősegély csomag, belső gumik és megannyi szerszám a kerékpár javításához... Felsorolni is sok, cipelni magaddal pedig még nehezebb.
Tehát bemelegítés nelkül ugyan, de az első sorokba előreverekedve magamat vártam a 9:OO-ás rajtot. Az eleje úgy indult el, mintha az egész csak egy 5km-es sprint verseny lenne. Persze, az aszfalton könnyű volt haladni és mindenki próbálta keresni a helyét. Mivel nem gyakran indulok el mountain bike versenyen, ezért nem akartam már az elejétől húzni a mezőnyt, de nem is akartam beragadni egy tucatnyi bringás mögé. Így a biztonságosnak tűnő 5.-6. hely környékén tekertem, mire elkezdtük a földutat. A sok hosszabb, rövidebb emelkedő és egyenetlen talajnak köszönhetően elkezdődött a jojózás, amikor is hol ez, hol pedig az előzött meg engem vagy én másokat, attól függően, hogy éppen lefelé, vagy felfelé haladtunk. A pulzusom már ekkor 17O körül volt, de még jól éreztem magamat. Úgy 1Okm-nél az út egyre keskenyebb lett, de az igazán technikás részek még hátra voltak a 48km-es versenytávból. Nem szerettem volna beragadni valaki mögé és azt is látni szerettem volna, hogy merre megyek. Így úgy gondoltam, hogy az élre állok. Amúgy is úgy éreztem, hogy az emelkedőkön több erőm van, mint a többieknek. Egy hosszabb kaptatón ki is álltam a nyeregből és otthagytam a többieket.
Ekkor viszont még nem sokáig maradtam az élen. A legtechnikásabb része az egész pályának csak ekkor következett. Az első montis úgy ment el mellettem, hogy azt sem hallottam, hogy már mögém ért. Figyelmeztető szó nélkül száguldott el mellettem balról egy meredek lejtőn, hogy én majdnem nekimentem az árok falának a jobbomon. Az út (nem is út, hanem csapás) itt vízzel kimosott agyagos árokra emlekeztetett, ami, ha csak egy kicsit is nedves, jégpályahoz hasonlít leginkább. A lejtő aljára még egy srác megelőzött, de összetettem a kezemet (nem szó szerint persze), hogy a bringán tudtam maradni, holott sokszor azt hittem lefelé menet, hogy nagyot fogok bukni még a vége előtt. Mire az első patakátkeléshez értem (19km-nél a 48km-ből) az első kettő már nem volt látótávolságon belül. Innen viszont már tudtam, hogy a nehezén túl voltam, már ami a nagy bukás valószinűségét illette.
Elkezdtem keményen tekerni felfelé és kicsit megpihenni a lejtőkön. Sokáig tartott, de sikerült beérni a 2. helyezettet. Ekkora viszont már 28km-nél voltunk és a hosszú, gyors lejtő a cél előtt egyre jobban közeledett. Nem volt nagy csata a 2. helyért, egy emelkedőn könnyen el tudtam szakadni tőle. Pár km-rel később megpillantottam a versenyt vezetőt is és elkeztem számolni a másodperceket, hogy mennyire vagyok mögötte. Bíztatásra adott okot, hogy a távolság egyre csökkent és nem sokkal később, a harmadik patakátkelesnél már utól is értem őt. Itt sem utaztam sokáig. Szerencsémre volt még elég emelkedő hátra, és erőm is, hogy ellépjek tőle egy egyik sziklás emelkedőn.
Viszont nem nyugodhattam még és úgy tekertem felfelé, mintha kergettek volna, mert tudtam, hogy nem sok lehetőségem van már hátra, hogy egy biztonságos előnyt kovácsoljak a célig. A nagy lejtőn úgy repesztettem lefelé, ahogy csak tudtam, mert biztos voltam benne, hogy akik mögöttem vannak azok sem tesznek másként. Folyamatosan pillantgattam hátrafelé, de mire megérkeztem az utolsó beton hídhoz és már csak pár km volt hátra egy domb tetején található célig tudtam, vagyis inkább bíztam benne, hogy ez már meg a zsebben van.
Nem csak magamat leptem meg az első hellyel, de Annát is, aki a cél előtt nem sokkal egy kanyarban botorkált és a fénykepező gépet sem tudta előkapni, mikor megpillantott. A célban sem voltak még fotósok, így sajnos nem tudok ilyen bizonyítékkal sem szolgalni.
Kellemesen kifáradtam a verseny során, de nem annyira, hogy Annával ne tudtam volna elmenni másnap egy 23km-es túrára a tongariroi vulkánok között. A Mt. Ngauruhoe vulkán úgy is nevezetes, mint Mt. Doom a Gyűrűk Ura című filmből, amit pedig itt, Új Zélandon néztem meg először. Fel is ’’futottam’’ a vulkánra, ami egy hihetetlen élmény volt. 16OOm-ről 225Om-re mindössze 12oo méter megtétele után (kb 4o-45 fokos emelkedő) értem fel, amit kevésbé lehet futásnak mondani, inkább négykézlábas mászásnak. Sokszor láttam futball labda méretű sziklákat nagy sebességgel gördülni le nem is messzire tőlem, megköszonve, hogy nem voltam a szikla útjában. A belső kráter peremén már minden jéggel borított volt, így nem ’’sétáltam’’ körbe a külső krátert.
A két nap alatt viszont annyira kifáradtam, hogy hétfőn semmit sem csináltam és kedden is csak úsztam. Kell a pihenő, hogy a következő nagy kalandra kipihenjük magunkat.
Képek a versenyről és a túráról: https://goo.gl/TMGRVL
Results:
I have to admit this one came out of nowhere.
I mean yes, I have been riding a little but I spend a lot of time on the road bike. My mountain bike isn't used as much due to the rainy weather we have had here in New Plymouth. Yes, when it comes down to cycling I prefer to stay dry and, most importantly, safe. Thus winning a mountain bike race that is known to be very competitive put me over the moon!
Luckily though, Anna and I pre-rode the course a week before. Now, this wasn't your normal pre-ride. We stopped a lot and spent a lot of time just looking around. It took us over 5 hours or more like 6 to complete the 42km.
Because Anna worked the night before the race we didn't leave until the morning of the race. My plan was to leave by 4am but we didn't wake up until 4:20. I think we managed to drive off by 4:50-ish. I knew it was gonna cut it close. It was a 3.5 hour drive and we had to stop for gas, too.
We made it to the start area 30 minutes to spare. I was already late from registration so I may have set a world record setting up my bike and changing into my bib and jersey. Naturally, there was no time for warm-up for me. I unashamedly walked across the entire field to place myself in the 3rd row at the start. The race started out faster than I thought it would. Everyone was bolting down the asphalt road, a 4km segment, before the hard right turn onto the gravel road. By then I was in the lead pack. I felt rather uncomfortable riding alongside others so I took the first chance to take the lead on a short uphill. I felt great and I was already playing with the thought of winning the race. We were only 8k into the 48k ride. I kept my position while riding over some hilly terrain but I lost two places during the first long(er) downhill section. I wasn't really concerned about falling back because I managed to stay on my bike through what was a rather technical descent with some sketchy ruts, wash-outs and drops. There was a point I swear I knew I would fly over my handlebar but miraculously I was able to keep rubber side down. After that DH I knew I was in the clear (of technical sections). It took me a while to pass for second and another few km's to spot and eventually reel in the leader. It happened on a long ascent and though we were already 33k into the ride I was still feeling strong. Having biked the course a week before I knew I had to dismount after every stream crossing and run with the bike on the very steep hills. The course was pretty good for the most part except some puddles and a few muddy, slippery sections. Once leading again my only goal was to establish a decent buffer on the chasers in preparation for the last long and fast downhill. To my relief no one got close enough to me and I started the last uphill to the finish line out of sight. The last few km's took more out of me than the previous 42km so I was extremely happy to finally cross the finish line.
First place it is! My winning time is comparable to the previous year's. I think I could have gone a minute or two faster had someone rode with me on the uphills.
I have to admit Total Sports put on an excellent event. There were 4 other trail run races on the day, such as a 6k, 11k, 24k and a full marathon. I know first-hand how much effort goes into organizing a race so kudos to them pulling this one off. The course was marshaled properly with safety people along the entire course. I heard they did have to air-evac a few bikers who couldn't, miraculously, stay on their bikes. I can only hope that they are all OK by now.
It was a great event and I would love to do it again in 2016.
I have to say thank you to Epic Sports in Bismarck, ND. Although this race was in New Zealand, their continuous help while living in North Dakota has helped me a bunch. I don't think I would own an amazing Specialized Epic S-Works World Cup mountain bike if it wasn't for this awesome bike and outdoor shop. Ever since my accident in 2013 I have been conscious about my helmet. My Rudy Project Sterling helmet does the job and keeps me safe while out riding on and off the road.
MAGYAR változat
Be kell, hogy valljam, hogy ez az eredmény még engem is meglepett. Persze, nem mondom azt, hogy nem akarok minden versenyen jól szerepelni, de a körülményeket tekintva egy szerényebb ötbe kerüléssel is megelégedtem volna.
A verseny központ az északi sziget közepén volt, a hatalmas Mount Ruapehu es Mount Ngauruhoe hegyek lábánál. Ez egy röpke négy órás autóút New Plymouth-ből, ahol jelenleg lakunk. Mivel Annának dolgoznia kellett 11-ig az előző estén egy kora hajnali indulást terveztünk. Ebből persze egy órás késés lett és voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, hogy oda sem fogunk érni a rajthoz időben. Szerencsénkre semmi nem történt az út során, így 3o percel a rajt előtt parkolhattunk le. Gyorsan összetettem a bringát, átöltöztem, beneveztem és megmutattam a szervezőknek a csomagomat, amit kötelezően vinni kellett magunkkal a verseny során. Itt, Új Zélandon ugyanis nem csak a versenytársak az ellenfeleid, hanem a pillanatok alatt változó időjárás is. Így a legtöbb hosszú versenyen (értsd: 2+ óra) kötelezővé teszik, hogy a hátizsákban a következő dolgok meglegyenek: termó felső, alsó, esőkabát, 1.5l víz, kaja, elsősegély csomag, belső gumik és megannyi szerszám a kerékpár javításához... Felsorolni is sok, cipelni magaddal pedig még nehezebb.
Tehát bemelegítés nelkül ugyan, de az első sorokba előreverekedve magamat vártam a 9:OO-ás rajtot. Az eleje úgy indult el, mintha az egész csak egy 5km-es sprint verseny lenne. Persze, az aszfalton könnyű volt haladni és mindenki próbálta keresni a helyét. Mivel nem gyakran indulok el mountain bike versenyen, ezért nem akartam már az elejétől húzni a mezőnyt, de nem is akartam beragadni egy tucatnyi bringás mögé. Így a biztonságosnak tűnő 5.-6. hely környékén tekertem, mire elkezdtük a földutat. A sok hosszabb, rövidebb emelkedő és egyenetlen talajnak köszönhetően elkezdődött a jojózás, amikor is hol ez, hol pedig az előzött meg engem vagy én másokat, attól függően, hogy éppen lefelé, vagy felfelé haladtunk. A pulzusom már ekkor 17O körül volt, de még jól éreztem magamat. Úgy 1Okm-nél az út egyre keskenyebb lett, de az igazán technikás részek még hátra voltak a 48km-es versenytávból. Nem szerettem volna beragadni valaki mögé és azt is látni szerettem volna, hogy merre megyek. Így úgy gondoltam, hogy az élre állok. Amúgy is úgy éreztem, hogy az emelkedőkön több erőm van, mint a többieknek. Egy hosszabb kaptatón ki is álltam a nyeregből és otthagytam a többieket.
Ekkor viszont még nem sokáig maradtam az élen. A legtechnikásabb része az egész pályának csak ekkor következett. Az első montis úgy ment el mellettem, hogy azt sem hallottam, hogy már mögém ért. Figyelmeztető szó nélkül száguldott el mellettem balról egy meredek lejtőn, hogy én majdnem nekimentem az árok falának a jobbomon. Az út (nem is út, hanem csapás) itt vízzel kimosott agyagos árokra emlekeztetett, ami, ha csak egy kicsit is nedves, jégpályahoz hasonlít leginkább. A lejtő aljára még egy srác megelőzött, de összetettem a kezemet (nem szó szerint persze), hogy a bringán tudtam maradni, holott sokszor azt hittem lefelé menet, hogy nagyot fogok bukni még a vége előtt. Mire az első patakátkeléshez értem (19km-nél a 48km-ből) az első kettő már nem volt látótávolságon belül. Innen viszont már tudtam, hogy a nehezén túl voltam, már ami a nagy bukás valószinűségét illette.
Elkezdtem keményen tekerni felfelé és kicsit megpihenni a lejtőkön. Sokáig tartott, de sikerült beérni a 2. helyezettet. Ekkora viszont már 28km-nél voltunk és a hosszú, gyors lejtő a cél előtt egyre jobban közeledett. Nem volt nagy csata a 2. helyért, egy emelkedőn könnyen el tudtam szakadni tőle. Pár km-rel később megpillantottam a versenyt vezetőt is és elkeztem számolni a másodperceket, hogy mennyire vagyok mögötte. Bíztatásra adott okot, hogy a távolság egyre csökkent és nem sokkal később, a harmadik patakátkelesnél már utól is értem őt. Itt sem utaztam sokáig. Szerencsémre volt még elég emelkedő hátra, és erőm is, hogy ellépjek tőle egy egyik sziklás emelkedőn.
Viszont nem nyugodhattam még és úgy tekertem felfelé, mintha kergettek volna, mert tudtam, hogy nem sok lehetőségem van már hátra, hogy egy biztonságos előnyt kovácsoljak a célig. A nagy lejtőn úgy repesztettem lefelé, ahogy csak tudtam, mert biztos voltam benne, hogy akik mögöttem vannak azok sem tesznek másként. Folyamatosan pillantgattam hátrafelé, de mire megérkeztem az utolsó beton hídhoz és már csak pár km volt hátra egy domb tetején található célig tudtam, vagyis inkább bíztam benne, hogy ez már meg a zsebben van.
Nem csak magamat leptem meg az első hellyel, de Annát is, aki a cél előtt nem sokkal egy kanyarban botorkált és a fénykepező gépet sem tudta előkapni, mikor megpillantott. A célban sem voltak még fotósok, így sajnos nem tudok ilyen bizonyítékkal sem szolgalni.
Kellemesen kifáradtam a verseny során, de nem annyira, hogy Annával ne tudtam volna elmenni másnap egy 23km-es túrára a tongariroi vulkánok között. A Mt. Ngauruhoe vulkán úgy is nevezetes, mint Mt. Doom a Gyűrűk Ura című filmből, amit pedig itt, Új Zélandon néztem meg először. Fel is ’’futottam’’ a vulkánra, ami egy hihetetlen élmény volt. 16OOm-ről 225Om-re mindössze 12oo méter megtétele után (kb 4o-45 fokos emelkedő) értem fel, amit kevésbé lehet futásnak mondani, inkább négykézlábas mászásnak. Sokszor láttam futball labda méretű sziklákat nagy sebességgel gördülni le nem is messzire tőlem, megköszonve, hogy nem voltam a szikla útjában. A belső kráter peremén már minden jéggel borított volt, így nem ’’sétáltam’’ körbe a külső krátert.
A két nap alatt viszont annyira kifáradtam, hogy hétfőn semmit sem csináltam és kedden is csak úsztam. Kell a pihenő, hogy a következő nagy kalandra kipihenjük magunkat.
Képek a versenyről és a túráról: https://goo.gl/TMGRVL
Results:
Results
Elevation Profile
RSS Feed