THE ULTIMATE DESTINATION RACE
English version
The first time I heard about the Xterra Motatapu I knew I wanted to do it. Back then, living in North Dakota there was a very little chance that this dream would ever (or in the near future) come true. Fast forward to 2014 Anna and I decided to take a year-long trip to New Zealand and the dream was suddenly looking like it would materialize. In February, 2015 we left our comfortable and easy life in Bismarck, stuffed our belongings into six luggages (4 of those belonged to me} and hopped on an airplane. 2 days later we landed in Auckland, NZ. But I guess the story of the "big move" can wait a little bit.
The Xterra Motatapu takes place in southern New Zealand, in the Otago region. The nearest town to the race's start is Wanaka that, in my opinion, is one of the coolest little towns of all New Zealand. There’s everything there that an outdoor enthusiast can wish for all year round adventures. The triathlon’s swim portion takes place in Glendhu Bay, 11kms east of Wanaka, at the foothills of the cloud covered mountains. The lake is cold, deep but crystal clear as the glaciers way above in the mountains seem to provide an endless supply of the purest water found on earth. The bike course travels through the Motatapu area where the never ending valley keeps climbing until you ultimately reach the highest point of the bike course at some 800+ meters (250-ish at the lake). At this point you have already biked about 34kms and you are tired and soaked and cold from all the stream crossings and possible baths you took along the way in the cold streams. After a fast descent from the “top” T2 is located in Arrowtown. You'll be welcomed by hundreds of spectators at T2 who are cheering for the finishers of other events such as a 15k trail run, a trail marathon and an endurance event and the mtb race. Approximately half a mile is all you get before the real climbing begins on the run course and it doesn’t let off until you climb to about 1050 meters above sea level. By the time you reach the peak you see no trees in sight and the visibility has been also reduced to only about 50 meters due to all the clouds and fog. The climb is about 9km long and you will drop all that elevation in just about 3kms over some crazy steep downhill sections where one mistake can cost you a broken vertebrae. No kidding here. At the steepest section of the DH a backboard was laid along the trail and EMTs were standing by another 50 yards down from that point there waiting to get in action. After 13kms of quad-killing, alternating run-walk-slide-repeat intervals you are back on the last few kms of the bike course. The finish line is back where T2 is and you are welcomed by hundreds of fans and family (for a brief moment it feels like they are all your family) cheering you through the chute.
Looking back now the 2 weeks spent with traveling, camping and 3000km of driving probably didn’t work in my favor. Nor did the winter training in frigid North Dakota where I swam, biked and ran but did all of those indoors. OK. I did some outdoor running after fresh snow covered the otherwise icy run paths.
But enough of the excuses. Everyone has their own little story in the purse that they can use to blame a rather bad performance.
At 5 in the morning, just 2.5 hours before the gun went off the rain started to pour.
At 7:30 it was still coming down like it would never end.
The race was delayed a bit but not enough to make any difference. The swim course consisted of two, one km loops. I didn’t start too fast and since I was on the far right side I could see the entire field splashing towards the first buoy. Two guys at the front gapped the rest of field rather early but I tried to ease into a good rhythm while staying with the chase group. I felt pretty good and started the 2nd lap in 3rd place. However, I couldnt keep my position any longer because my goggles fell off after jumping back in the water and I was quickly overtaken by a few swimmers who were right on my feet. I stayed with that group and kept telling myself this was good enough. Apparently I did slow down a lot as I exited the water some 6 minutes down the leader and got nearly 3 minutes to some who passed me at the beginning of the 2nd lap. The first transition felt like I was in there for hours, not minutes. Since it was already raining and temps were only in the 40s (sub 10C) I put my rain jacket on. As I was running my bike out I saw some guys taking a bathroom break in the shrubs before heading out on to the bike course. I suppose all the cold water...
The otherwise fast dirt road was now muddy and the water levels of the stream crossings just kept increasing with the rain still punishing us. A few minutes into the ride the mountain bike race was started and the leading bunch rode through us like we were just standing still. I managed to catch the back end of the freight and yoyo-ed with some guys. I passed them going uphill but was passed on the way down. My sunglasses had water droplets on the inside and got muddy on the outside but I couldn’t ride without them as the mud would have filled up my eye sockets. Therefore, I had to be rather careful going down as I couldn't see much and kept the pace fast but still manageable going up. The more streams I passed the more agitated I got. It’s not a good thing I know but somewhere I felt it wasn’t fair that I traveled halfway across the globe for a race after which all the bearings on my bike would be replaced. To make things even worse about halfway through the course I managed to take a bath in one of the wide and evidently very deep crossings for the satisfaction of the nearby photographer and volunteers who were standing at that aid station. From that on I reduced my speed to just cruising; I pulled the safety card out of the deck. While it sounds like I may have given up I was very cold and my muscles were not respoding awnymore. The short but steep Soho descent was followed by another descent called the Macetrack. Macetrack was famous as the organizers made sure you remembered their words: “you ride over the cliff and you will definitely die”. Apparently no one can survive a 400 meter plunge down below.
The last few km was about the worst. We already knew that most of the crossings would take place just before the finish/T2 but the elevated water levels merged some of the streams into massive rivers. In some places the water was nearly waist deep and you had to tap your way through with your feet over the rocks holding your bike overhead. Riding through the mandatory bike cleaning section served as a relief that no more crossings were to come.
In T2 I learned that the backpack that was compulsory on the bike had to be carried through the run course as well. Thank god we were able to take out the spare tires and bike tools that would be rather useless in case of hypothermia. I knew nothing about the run course except the length and that it goes above the clouds and that it also comes down. The race was so spread out by this point that I kept questioning myself if I was running the right direction. I don’t recall a race where the course followed sheep tracks and it was so steep that I had to walk for hundreds of meters at a time. This run course almost out-toughed me. Obviously it didn't as I managed to finish the race and apparently I posted the fastest run/walk time by the competitors who were re-routed at the end. Due to the high water levels on the last few kms (same for the bikers and runners) the course was re-routed and we had to take a bridge over the river and walk on the trails on the banks of the river. After just over 5 hours of pain and misery I completed my longest race thus far and took 4th place overall. As you may guess by now I am by no means satisfied with my performance.
This was more of a survival race and not a cutthroat race for the place. Did it make me tougher? I am sure it did. I experienced some crazy stuff that never before.
However, the race is in such an amazing place that it'd be a shame not to include it in anyone's bucket list races. As I heard 2015 marked the worst weather conditions in the history of the race and I would absolutely love to compete here again when the elements are more friendly.
Next up and possibly my last race in 2015 is the XTERRA New Zealand Championships in Rotorua on April 11, 2015.
This year's World Championships in Maui is up in the air- gotta qualify first in Rotorua then find the $$ and time to fly over there..
Full results can be found HERE.
MAGYAR változat
Egy Xterra verseny általában 15OO méter úszásból, 3Okm mountain bike-ból és nagyjából 1O km futásból áll. Nem igazából mondhatni egy könnyű sétának a parkban. Mellesleg még a legjobbaknak is több, mint 2 órába tart. Az viszont majdnem biztos, hogy akik egyszer elhatározzák magukat, hogy teljesítenek egy ilyen megmerettetést és persze teljesítik is épen és egészségesen, azok rá fognak kattanni és újabb, még nagyobb kihívásokat fognak majd keresni. Tehát nem csoda, hogy amikor hallottam az Új-Zéland déli szigetén tartott, Motatapu hegyről elnevezett versenyről rögtön felcsillant a szemem. A táv, ugyan hosszabb, mint a hagyományos táv, a 2OOO méter úszás, 47km bringa és 16 km terep futás mégsem amiért ez a verseny volt a legnehezebb, amit eddig teljesítettem.
Kezdjük azzal, hogy idejutni sem volt könnyű. Hátra hagytuk a kényelmes Észak-dakotai életünket, munkástul, házastul, kutyástul és macskástul. Aucklandbe érkezve vettünk egy autót és megkezdtük, ami a végén egy majdnem 5OOOkm hosszú autókázás, kempingezés, túrázás lett a versennyel a közepén. Az útról még írok bővebben, ha már az internetünk nem a telefonra vásárolt adat forgalomra van korlátozva.
A verseny maga Wanaka város közelében, Glendhu öbölben veszi kezdetét. A Wanaka-tó legdélebbi pontján talalható, 2OOO méternél is magasabb hegycsúcsokkal körbevett öböl víze még nyáron sem melegszik fel 1O-12 foknál melegebbre. De még ez sem volt a ’legrosszabb’ része a versenynek. És még az sem, hogy a talán 12 fokos víz melegebb volt a levegő hőmérsékleténél. Viszont a hajnal 5-től szakadó eső igencsak nehézzé tette a versenyzők dolgát, elsősorban a bringa alatt.
A rajtnál úgy századmagammal együtt vártunk arra, hogy a többórás ’ fizetett szenvedés’ kezdetét vegye. A téli úszóedzéseknek köszönhetően bíztam benne, hogy nem fogok majd sokkal elmaradni az élmezőnytől és az első kör befejeztével a 3.helyen úsztam. Ekkor sajnos, a masodik kör kezdetén a vízbe ugorva a szemüvegem leesett és a tucatnyi üldöző mind megelőzött. Ugyanakkor egyre inkább visszavettem az iramból. A lábamat akartam megspórolni, mert sok tekerés és igazából csak ’emlékezetből’ futás következett. Értsd úgy, hogy Dakotában télen nem igazából lehet minőségi futómunkát elvégezni és idén télen a futógép sem volt annyira csábító.
A vízből kijövet már több perces hátrányban voltam a legjobbakhoz képest és azt is tudtam, hogy a bringán sem én leszek a leggyorsabb, a mésfél évtizedes futó múlt viszont mindig segít több helyet is javítani a végső pozíción.
Az eső mégjobban rákezdett, ahogy a vízből jöttünk ki, így a vártnál hamarabb, már a depóban felvettem az esődzsekit. Még olyan versenyen nem vettem részt, ahol használni kellett volna, tehát semmi fogalmam sem volt arról, hogy hogyan tudok majd tekerni benne, vagy túlmelegszek-e majd. Nos, aggodalomra nem volt ok. Még melegen is tartott. De a vizet persze nem tartotta kívül. Mármint a vizet, ami alulról ömlött be. A bringa pálya nagyon könnyűnek tűnt előre. Az eleinte kavicsos útat lassan felváltotta az egycsapásos ösvény, majd megint egy teherautóút, újra ösvény és mindössze az elvétett lejtők okoztak meleg helyzetet. Az esőnek ’köszönhetően’ viszont a több tucatnyi vízmosás és patak gyorsfolyású folyókká duzzadtak. Eleinte csak kisebb vízmosásokon kell átgördülni, ami sok gondot nem okozott, de ahogy a km-ek teltek el a folyók is szélesedtek és duzzadtak, amíg már a víz még gyalogolva is majdnem csípőig ért fel. Az egyik ilyenben sikerült stílusosan megfürödnöm a nem messze drukkolóknak és fotósoknak a legnagyobb örömére. Ekkora már csupa víz voltam, de ezután a kötelező jellegel cipelt hátizsák is ki lett mosva. A hátizsák azért kötelező, mert a pálya lassan emelkedik, 2OO méterről az öbölnél és majdnem 9OO méter magasságot ér el a völgyben, amikor a környező hegyek majd 2OOOm magasak és az időjárás egyik pillanatról változhat meg, szinte megjósolhatatlanul. Ezért a zsákban a bringa alapvető szereléséhez szükséges szerszámokat, pót gumikat, pumpát, emellett egy teljes elsősegély készletet, 2 réteg termó felsőt (a dzseki már ugye rajtam volt) kellett magunkkal vinni. A kiszámíthatatlan időjárás mellett még azzal is viccelődtek, hogy a Macetrack elnevezésű szakaszon, ha túlmész az úton, akkor a 4OOm-es zuhanást a szakadékba biztosan nem éled majd túl. Ezt többször, még közvetlenül a rajt előtt is elmondták. Nem volt nehéz eltéveszteni ezt a szakaszt. Olyan volt, aminek ábrázolták. Meredek. Több száz méteres sziklafal felfelé a baloldalodon, kb 4 méteres csúszós, néhol sziklás földút, ahol az előzés azt jelenti, hogy a 4OOm-es szakadéktól csak egy rossz mozdulat választ el. Túléltük. Mindenki. De, ami ezek utan jött, azt csak a gyorsabbak élhették át (pálya elterelés később). A pálya utolsó 3km-e többször keresztül szeli az amúgy is mély folyót. Eddigre már mi is csak úgy tudtunk átkelni ezen a szakaszon, hogy a bringát a vállunkon cipeltük. Ez annyit jelentett, hogy libasorban, a többieket követve kellett bravúrozni, hogy a gyorsfolyású folyó ne mosson le a lábadról és a láthatatlan sziklákon se bukjál orra. Egy igazi élmény volt. 47km mountain bike és folyóátkelés ’sikeresen’ letudva.
A második depó Arrowtown városkában volt, ami egyben a cél is volt. Hogy végre megpihenjek viszont még tenni kellett egy szép kört futva. 16km a táv, 3OOm magasról 1OOOm magasra fel, majd le egy olyan meredek szakaszon, ahol hordágyak voltak az ösvény mellett elhelyezve a mentősök által, akik kicsit lejjebb állva azt ’várták’ , hogy mikor tudnak beavatkozni. Felfelé azért volt szenvedés az egész, mert a gps-nek ’köszönhetően’ tudtam, hogy még sehol sem vagyok a csúcshoz, de a lábaim már nem tudnak olyan gyorsan átfordulni, hogy azt még futásnak lehessen hívni. Így sokszor bele kellett gyalogolni a meredek szakaszokon. Lefelé viszont nagy kockázatot vállalva (értsd: törött gerinc és helikopteres kimentés), combot nem kímélve futottam le. A futópálya utolsó 4km-e a bringa pályával ugyanaz, ami érdekes, mert a bringások 4O-5O-nel mennek el melleted és csak bízol abban, hogy látnak téged. És ahogy a többszörös folyóátkeléshez értünk csalódottan láttam, hogy a pálya végét törölték, vagyis elterelték. Itt előzni nem lehetett és csak sétáltunk a cél felé. Állítólag olyan magas volt már a víz állása, hogy az a lábáról mosta le az embereket. Ugyan az utolsó 1km-t újból futhattam, 5 óra 2 perc elteltével , majdnem kipihenten a sok gyalogolástól, végre célba értem.
Összesítettben a 4. helyen értem be. Persze csak az első 3-at díjazták. És a 3. helyezett az én kategóriámba tartozott, így még várat magára a világbajnoki kvalifikació az idei Maui vb-re.
Hogy mennyire volt nehéz? A verseny szombaton volt és a következő hét szombatjáig nem tudtam rendesen gyalogolni, nemhogy futni.
Újból csinálnám-e? Persze! Már alig várom, hogy újból megpróbáltathassam magam, remélhetőleg kevésbé embert próbáló körülmények között.
The first time I heard about the Xterra Motatapu I knew I wanted to do it. Back then, living in North Dakota there was a very little chance that this dream would ever (or in the near future) come true. Fast forward to 2014 Anna and I decided to take a year-long trip to New Zealand and the dream was suddenly looking like it would materialize. In February, 2015 we left our comfortable and easy life in Bismarck, stuffed our belongings into six luggages (4 of those belonged to me} and hopped on an airplane. 2 days later we landed in Auckland, NZ. But I guess the story of the "big move" can wait a little bit.
The Xterra Motatapu takes place in southern New Zealand, in the Otago region. The nearest town to the race's start is Wanaka that, in my opinion, is one of the coolest little towns of all New Zealand. There’s everything there that an outdoor enthusiast can wish for all year round adventures. The triathlon’s swim portion takes place in Glendhu Bay, 11kms east of Wanaka, at the foothills of the cloud covered mountains. The lake is cold, deep but crystal clear as the glaciers way above in the mountains seem to provide an endless supply of the purest water found on earth. The bike course travels through the Motatapu area where the never ending valley keeps climbing until you ultimately reach the highest point of the bike course at some 800+ meters (250-ish at the lake). At this point you have already biked about 34kms and you are tired and soaked and cold from all the stream crossings and possible baths you took along the way in the cold streams. After a fast descent from the “top” T2 is located in Arrowtown. You'll be welcomed by hundreds of spectators at T2 who are cheering for the finishers of other events such as a 15k trail run, a trail marathon and an endurance event and the mtb race. Approximately half a mile is all you get before the real climbing begins on the run course and it doesn’t let off until you climb to about 1050 meters above sea level. By the time you reach the peak you see no trees in sight and the visibility has been also reduced to only about 50 meters due to all the clouds and fog. The climb is about 9km long and you will drop all that elevation in just about 3kms over some crazy steep downhill sections where one mistake can cost you a broken vertebrae. No kidding here. At the steepest section of the DH a backboard was laid along the trail and EMTs were standing by another 50 yards down from that point there waiting to get in action. After 13kms of quad-killing, alternating run-walk-slide-repeat intervals you are back on the last few kms of the bike course. The finish line is back where T2 is and you are welcomed by hundreds of fans and family (for a brief moment it feels like they are all your family) cheering you through the chute.
Looking back now the 2 weeks spent with traveling, camping and 3000km of driving probably didn’t work in my favor. Nor did the winter training in frigid North Dakota where I swam, biked and ran but did all of those indoors. OK. I did some outdoor running after fresh snow covered the otherwise icy run paths.
But enough of the excuses. Everyone has their own little story in the purse that they can use to blame a rather bad performance.
At 5 in the morning, just 2.5 hours before the gun went off the rain started to pour.
At 7:30 it was still coming down like it would never end.
The race was delayed a bit but not enough to make any difference. The swim course consisted of two, one km loops. I didn’t start too fast and since I was on the far right side I could see the entire field splashing towards the first buoy. Two guys at the front gapped the rest of field rather early but I tried to ease into a good rhythm while staying with the chase group. I felt pretty good and started the 2nd lap in 3rd place. However, I couldnt keep my position any longer because my goggles fell off after jumping back in the water and I was quickly overtaken by a few swimmers who were right on my feet. I stayed with that group and kept telling myself this was good enough. Apparently I did slow down a lot as I exited the water some 6 minutes down the leader and got nearly 3 minutes to some who passed me at the beginning of the 2nd lap. The first transition felt like I was in there for hours, not minutes. Since it was already raining and temps were only in the 40s (sub 10C) I put my rain jacket on. As I was running my bike out I saw some guys taking a bathroom break in the shrubs before heading out on to the bike course. I suppose all the cold water...
The otherwise fast dirt road was now muddy and the water levels of the stream crossings just kept increasing with the rain still punishing us. A few minutes into the ride the mountain bike race was started and the leading bunch rode through us like we were just standing still. I managed to catch the back end of the freight and yoyo-ed with some guys. I passed them going uphill but was passed on the way down. My sunglasses had water droplets on the inside and got muddy on the outside but I couldn’t ride without them as the mud would have filled up my eye sockets. Therefore, I had to be rather careful going down as I couldn't see much and kept the pace fast but still manageable going up. The more streams I passed the more agitated I got. It’s not a good thing I know but somewhere I felt it wasn’t fair that I traveled halfway across the globe for a race after which all the bearings on my bike would be replaced. To make things even worse about halfway through the course I managed to take a bath in one of the wide and evidently very deep crossings for the satisfaction of the nearby photographer and volunteers who were standing at that aid station. From that on I reduced my speed to just cruising; I pulled the safety card out of the deck. While it sounds like I may have given up I was very cold and my muscles were not respoding awnymore. The short but steep Soho descent was followed by another descent called the Macetrack. Macetrack was famous as the organizers made sure you remembered their words: “you ride over the cliff and you will definitely die”. Apparently no one can survive a 400 meter plunge down below.
The last few km was about the worst. We already knew that most of the crossings would take place just before the finish/T2 but the elevated water levels merged some of the streams into massive rivers. In some places the water was nearly waist deep and you had to tap your way through with your feet over the rocks holding your bike overhead. Riding through the mandatory bike cleaning section served as a relief that no more crossings were to come.
In T2 I learned that the backpack that was compulsory on the bike had to be carried through the run course as well. Thank god we were able to take out the spare tires and bike tools that would be rather useless in case of hypothermia. I knew nothing about the run course except the length and that it goes above the clouds and that it also comes down. The race was so spread out by this point that I kept questioning myself if I was running the right direction. I don’t recall a race where the course followed sheep tracks and it was so steep that I had to walk for hundreds of meters at a time. This run course almost out-toughed me. Obviously it didn't as I managed to finish the race and apparently I posted the fastest run/walk time by the competitors who were re-routed at the end. Due to the high water levels on the last few kms (same for the bikers and runners) the course was re-routed and we had to take a bridge over the river and walk on the trails on the banks of the river. After just over 5 hours of pain and misery I completed my longest race thus far and took 4th place overall. As you may guess by now I am by no means satisfied with my performance.
This was more of a survival race and not a cutthroat race for the place. Did it make me tougher? I am sure it did. I experienced some crazy stuff that never before.
However, the race is in such an amazing place that it'd be a shame not to include it in anyone's bucket list races. As I heard 2015 marked the worst weather conditions in the history of the race and I would absolutely love to compete here again when the elements are more friendly.
Next up and possibly my last race in 2015 is the XTERRA New Zealand Championships in Rotorua on April 11, 2015.
This year's World Championships in Maui is up in the air- gotta qualify first in Rotorua then find the $$ and time to fly over there..
Full results can be found HERE.
MAGYAR változat
Egy Xterra verseny általában 15OO méter úszásból, 3Okm mountain bike-ból és nagyjából 1O km futásból áll. Nem igazából mondhatni egy könnyű sétának a parkban. Mellesleg még a legjobbaknak is több, mint 2 órába tart. Az viszont majdnem biztos, hogy akik egyszer elhatározzák magukat, hogy teljesítenek egy ilyen megmerettetést és persze teljesítik is épen és egészségesen, azok rá fognak kattanni és újabb, még nagyobb kihívásokat fognak majd keresni. Tehát nem csoda, hogy amikor hallottam az Új-Zéland déli szigetén tartott, Motatapu hegyről elnevezett versenyről rögtön felcsillant a szemem. A táv, ugyan hosszabb, mint a hagyományos táv, a 2OOO méter úszás, 47km bringa és 16 km terep futás mégsem amiért ez a verseny volt a legnehezebb, amit eddig teljesítettem.
Kezdjük azzal, hogy idejutni sem volt könnyű. Hátra hagytuk a kényelmes Észak-dakotai életünket, munkástul, házastul, kutyástul és macskástul. Aucklandbe érkezve vettünk egy autót és megkezdtük, ami a végén egy majdnem 5OOOkm hosszú autókázás, kempingezés, túrázás lett a versennyel a közepén. Az útról még írok bővebben, ha már az internetünk nem a telefonra vásárolt adat forgalomra van korlátozva.
A verseny maga Wanaka város közelében, Glendhu öbölben veszi kezdetét. A Wanaka-tó legdélebbi pontján talalható, 2OOO méternél is magasabb hegycsúcsokkal körbevett öböl víze még nyáron sem melegszik fel 1O-12 foknál melegebbre. De még ez sem volt a ’legrosszabb’ része a versenynek. És még az sem, hogy a talán 12 fokos víz melegebb volt a levegő hőmérsékleténél. Viszont a hajnal 5-től szakadó eső igencsak nehézzé tette a versenyzők dolgát, elsősorban a bringa alatt.
A rajtnál úgy századmagammal együtt vártunk arra, hogy a többórás ’ fizetett szenvedés’ kezdetét vegye. A téli úszóedzéseknek köszönhetően bíztam benne, hogy nem fogok majd sokkal elmaradni az élmezőnytől és az első kör befejeztével a 3.helyen úsztam. Ekkor sajnos, a masodik kör kezdetén a vízbe ugorva a szemüvegem leesett és a tucatnyi üldöző mind megelőzött. Ugyanakkor egyre inkább visszavettem az iramból. A lábamat akartam megspórolni, mert sok tekerés és igazából csak ’emlékezetből’ futás következett. Értsd úgy, hogy Dakotában télen nem igazából lehet minőségi futómunkát elvégezni és idén télen a futógép sem volt annyira csábító.
A vízből kijövet már több perces hátrányban voltam a legjobbakhoz képest és azt is tudtam, hogy a bringán sem én leszek a leggyorsabb, a mésfél évtizedes futó múlt viszont mindig segít több helyet is javítani a végső pozíción.
Az eső mégjobban rákezdett, ahogy a vízből jöttünk ki, így a vártnál hamarabb, már a depóban felvettem az esődzsekit. Még olyan versenyen nem vettem részt, ahol használni kellett volna, tehát semmi fogalmam sem volt arról, hogy hogyan tudok majd tekerni benne, vagy túlmelegszek-e majd. Nos, aggodalomra nem volt ok. Még melegen is tartott. De a vizet persze nem tartotta kívül. Mármint a vizet, ami alulról ömlött be. A bringa pálya nagyon könnyűnek tűnt előre. Az eleinte kavicsos útat lassan felváltotta az egycsapásos ösvény, majd megint egy teherautóút, újra ösvény és mindössze az elvétett lejtők okoztak meleg helyzetet. Az esőnek ’köszönhetően’ viszont a több tucatnyi vízmosás és patak gyorsfolyású folyókká duzzadtak. Eleinte csak kisebb vízmosásokon kell átgördülni, ami sok gondot nem okozott, de ahogy a km-ek teltek el a folyók is szélesedtek és duzzadtak, amíg már a víz még gyalogolva is majdnem csípőig ért fel. Az egyik ilyenben sikerült stílusosan megfürödnöm a nem messze drukkolóknak és fotósoknak a legnagyobb örömére. Ekkora már csupa víz voltam, de ezután a kötelező jellegel cipelt hátizsák is ki lett mosva. A hátizsák azért kötelező, mert a pálya lassan emelkedik, 2OO méterről az öbölnél és majdnem 9OO méter magasságot ér el a völgyben, amikor a környező hegyek majd 2OOOm magasak és az időjárás egyik pillanatról változhat meg, szinte megjósolhatatlanul. Ezért a zsákban a bringa alapvető szereléséhez szükséges szerszámokat, pót gumikat, pumpát, emellett egy teljes elsősegély készletet, 2 réteg termó felsőt (a dzseki már ugye rajtam volt) kellett magunkkal vinni. A kiszámíthatatlan időjárás mellett még azzal is viccelődtek, hogy a Macetrack elnevezésű szakaszon, ha túlmész az úton, akkor a 4OOm-es zuhanást a szakadékba biztosan nem éled majd túl. Ezt többször, még közvetlenül a rajt előtt is elmondták. Nem volt nehéz eltéveszteni ezt a szakaszt. Olyan volt, aminek ábrázolták. Meredek. Több száz méteres sziklafal felfelé a baloldalodon, kb 4 méteres csúszós, néhol sziklás földút, ahol az előzés azt jelenti, hogy a 4OOm-es szakadéktól csak egy rossz mozdulat választ el. Túléltük. Mindenki. De, ami ezek utan jött, azt csak a gyorsabbak élhették át (pálya elterelés később). A pálya utolsó 3km-e többször keresztül szeli az amúgy is mély folyót. Eddigre már mi is csak úgy tudtunk átkelni ezen a szakaszon, hogy a bringát a vállunkon cipeltük. Ez annyit jelentett, hogy libasorban, a többieket követve kellett bravúrozni, hogy a gyorsfolyású folyó ne mosson le a lábadról és a láthatatlan sziklákon se bukjál orra. Egy igazi élmény volt. 47km mountain bike és folyóátkelés ’sikeresen’ letudva.
A második depó Arrowtown városkában volt, ami egyben a cél is volt. Hogy végre megpihenjek viszont még tenni kellett egy szép kört futva. 16km a táv, 3OOm magasról 1OOOm magasra fel, majd le egy olyan meredek szakaszon, ahol hordágyak voltak az ösvény mellett elhelyezve a mentősök által, akik kicsit lejjebb állva azt ’várták’ , hogy mikor tudnak beavatkozni. Felfelé azért volt szenvedés az egész, mert a gps-nek ’köszönhetően’ tudtam, hogy még sehol sem vagyok a csúcshoz, de a lábaim már nem tudnak olyan gyorsan átfordulni, hogy azt még futásnak lehessen hívni. Így sokszor bele kellett gyalogolni a meredek szakaszokon. Lefelé viszont nagy kockázatot vállalva (értsd: törött gerinc és helikopteres kimentés), combot nem kímélve futottam le. A futópálya utolsó 4km-e a bringa pályával ugyanaz, ami érdekes, mert a bringások 4O-5O-nel mennek el melleted és csak bízol abban, hogy látnak téged. És ahogy a többszörös folyóátkeléshez értünk csalódottan láttam, hogy a pálya végét törölték, vagyis elterelték. Itt előzni nem lehetett és csak sétáltunk a cél felé. Állítólag olyan magas volt már a víz állása, hogy az a lábáról mosta le az embereket. Ugyan az utolsó 1km-t újból futhattam, 5 óra 2 perc elteltével , majdnem kipihenten a sok gyalogolástól, végre célba értem.
Összesítettben a 4. helyen értem be. Persze csak az első 3-at díjazták. És a 3. helyezett az én kategóriámba tartozott, így még várat magára a világbajnoki kvalifikació az idei Maui vb-re.
Hogy mennyire volt nehéz? A verseny szombaton volt és a következő hét szombatjáig nem tudtam rendesen gyalogolni, nemhogy futni.
Újból csinálnám-e? Persze! Már alig várom, hogy újból megpróbáltathassam magam, remélhetőleg kevésbé embert próbáló körülmények között.
RSS Feed